Az előző blogbejegyzésben arról elmélkedtem, hogy mennyi soft tényezőn múlik, míg kialakul az a társadalmi akarat, ami a környezetvédelem ügyét a lájkok és megosztások színteréről a valódi, változtatni képes cselekvés porondjára tereli. Kérdés, hogy ott hogyan hozhat eredményt vagy épp  meddő marad a felháborodás? Lássuk néhány plasztikus példán keresztül!

Munkahelyi közösségek, baráti társaságok, vagy éppen családok körében ismert megoldás, hogy akinek elhagyja a száját egy káromkodás, az rakjon egy perselybe meghatározott összeget. Van-e ennek visszatartó ereje? Ha alacsony az összeg, akkor nincs. Ha nincs meg a közös megegyezés, hogy tényleg fizetni kelljen, akkor sincs. Ha irreálisan nagy az összeg, akkor az a behajthatóságot és az indokoltságot ássa alá. De egy korrekt ár, és közös megegyezés esetén működik a modell.

A karbonadók világszerte ezen az egyszerű elven működnek, a kibocsátáshoz kapcsolódik egy büntető költség. Megéri jólneveltnek lenni.

Persze akinek pénze van, és temperamentuma, az átkozódik, és közben gond nélkül fizet. Nem valósul meg valódi közjó, még akkor sem, ha szép summa keletkezik a perselymalacban. Hogy az összes káromkodás mértékét csökkentsék, kis jegyeket osztanak ki egymás között a résztvevők. Lehet káromkodni, de be kell adni egy jegyet. Aki elhasználja a sajátját, és nem bír magával, az vehet mástól jegyet. Ha már szétveti a káromkodhatnék, akkor felmegy az ár. Amikor a jegyek elfogynak, igyekszik mindenki szitkozódásmentesen élni.

A karbonkvóták rendszere ezen az elven alapul. Sikerét azonban nagyban befolyásolja, hogy mennyi jegy van kiosztva. Ha induláskor nagyvonalúan osztották ki egymás között a jegyeket a felek, akkor a kvóták értéktelenek maradnak, kvótabőség lép fel, és nem tisztul a közeg.

Érdemes rendre felülvizsgálni az időszak elején szétosztandó kvótákat.

Ki tartja magát a szabályhoz? Mi legyen az összegyűlt pénzzel? Akinek az összegyűlt pénz felhasználásából előnye származik, az elkezdi-e káromkodásra ösztönözni a többieket? Mi számít igazán káromkodásnak? Egy szuszra eldarált cifraságok egynek számítanak, vagy ilyenkor több jegyet keljen leadni? Megannyi kérdés. Már ez jól szemlélteti, hogy a gyakorlatban hamar felmerül sok tisztázandó kérdés. Hát még ha nem csúnya beszédről van szó, hanem az üvegházhatású gázok kibocsátásának megregulázásáról.

Nem véletlen, hogy a klímaegyezmények mellett az ambiciózus kormányok saját hatáskörben is igyekeznek adókkal gátat szabni a káros anyagok termelésének és felhasználásának. Helyi adó a csomagolóanyagokra, a fosszilis üzemanyagra, büntető vámok a nem reciklált műanyagra. A fenti példát folytatva: ha a káromkodóktól behajtott pénzt stresszkezelésre és „harag menedzserre” költjük, ami idővel csökkenti az összesen elhangzó káromkodások számát, akkor hosszú távon jót cselekszünk. Ha azonban nem tudjuk meggyőzni a résztvevőket, hogy a pénz tényleg jó helyre megy, akkor nem lesz konszenzus.

Min múlik, hogy egy környezetvédelmi adóféle elfogadható, és hatásos lesz-e? Közgazdászok és szociológusok kutatásai az alábbi tanulságokat hozták:

• Bukásra vannak ítélve azok a terhek, amelyek mögött csak annyi az indok, hogy „jöjjön létre egy eltérítő hatás”. Ilyenkor a tudósok szerint sokkal valószínűbben bukkannak fel az egész adó mögötti elvet megkérdőjelezők, lásd, klímaváltozás-szkeptikusok. Ha a beszedett pénz visszaosztásra kerül, lakossági támogatások, zöld-beruházások céljára, akkor az elfogadottsága tartós maradhat.
• Azok a kormányok sikeresebbek valóban szignifikáns lépések átvitelére, amelyek nagyobb bizalmat élveznek. Hagyományosan ilyenek az északi országok. Ha a múltban már számos olyan adót vetettek ki, ami a fenti elvnek ellent mondott, és csak költségvetési lyukat tömött be, vagy vész esetén átcsoportosították minden vita nélkül más államháztartási kiadás fedezésére, akkor eleve hendikeppel indul az adott környezetben egy új intézkedés-csomag.
• A környezet védelme céljából kivetett adók elfogadottabbak, ha a teher eloszlik, de a cél koncentrált. Azaz: fizessünk mind, egy konkrét, jól definiálható, megpántlikázott ügyért. Ebből a szempontból a mindenki által használt, és igazából különösebb nehézség nélkül helyettesíthető szívószálak, zacskók, palackok adóztatása jó kiindulópont lehet.
• Fontos, hogy egy-egy új adó, vagy extra teher illeszkedjen egy komplex, eredménnyel kecsegtető tervbe: ideális, ha a beszedett pénz olyan módon kerül befektetésbe, ami segít az adóztatott termék vagy szolgáltatás további eliminálását, és ezáltal kilátás van arra, hogy az adó idővel okafogyottá válik, tehát előre definiáltan átmeneti. Legyen multiplikatív a hatás: ha a káromkodók befizetéséből alkalmazott szakember kigyógyítja a renitenseket, idővel eltűnik a probléma, és adóztatni sem kell.

Természetesen senki sem önmaga ellensége. Ne azért vessünk ki adót a plasztikra, hogy rosszabbul járjunk. A mögöttes motiváció az, hogy megvalósuljon egy eltérítő hatás, de a sikerét mégis az garantálja, ha a beszedett pénz konkrétan olyan célra hasznosul, amivel mindenki egyetért, és ami még távolabb terel minket a nem kívánatos anyagoktól.

Ezen a nyáron tudati szintről cselekvési szintre jutott a környezetvédelem ügye. Ahhoz azonban, hogy valódi eredményeket érhessünk el, és a lelkesedés hosszútávon is fennmaradjon, érdemes a látványelemek helyett a szakmailag is megalapozott programokra fordítani a figyelmünket.

Bizonyára nem csak nekem tűnt fel, hogy az idei nyár (a déli féltekén tél) fejleményei nyomán az emberi beavatkozás által kiváltott klímaváltozás és környezetkárosítás témája a napi beszélgetéseink szintjére jutott. A világszerte tomboló erdőtüzek, a teljesen kiszámíthatatlanul jelentkező viharok vagy más extrém környezeti jelenségek, a szívfacsaró fotók felszíni vizeink és erdeink szennyezettségéről nem csupán elérték az emberek ingerküszöbét, hanem immár kritikus tömeggé álltak össze. Fogékonyak lettünk a megoldási javaslatok iránt. Míg a felvilágosult átlagember jobbára szelektíven gyűjti a szemetét és keres egy kukát a hulladéknak, villanyautóról álmodozik és paradicsomot vesz az erkélyre, be kell látni, hogy ez korántsem lesz elég. Más módon kell változnia a szemléletnek, és leginkább a gyakorlatnak.

Nagyon tanulságos az a dinamika, ahogy a valóság beszivárog az életünkbe, ahogy észleljük, és ahogy valódi döntéseket és alkalmazkodást vált ez ki bennünk.

A környezetünk állapotáért aggódók erejüket idén néhány tételre összpontosították. Úgy tűnik, hogy a szívószál, a műanyag zacskó és a palackok lettek a bűnbakok, legalábbis az egyszerhasználatosak feltétlenül. Bár évek óta a napnál is világosabb, hogy ezekkel a termékekkel óriási károkat okozunk, a tiltakozás mostanában érte csak el azt a kritikus méretet, hogy a politikusok a világ több pontján is komolyan meghallották ezt és a választók igényeire reagálva a  a betiltásukról határoztak. Első tanulság: akkor lesz változás, ha valakinek ez fontos lesz, méghozzá olyannak, aki hatással is van a döntésekre, képes változtatni.

Ugyancsak fontos kérdés a felelősség. Kell-e lelkiismeretfurdalást érezzen az a polgár, aki amúgy nem vesz el feleslegesen szívószálat egy pohár üdítőhöz, nem hajítja ki a mekis zacskót az autó ablakán, és nem teszi ki lakásfelújításának maradványait az erdőben? Még ha magunk mintapolgárként viselkedünk is, a megvásárolt termékek egy része, bizony olyan eljárásokkal készül, amelyek nem fenntarthatóak, kiválthatóak lennének tisztább megoldásokkal. Ennélfogva nem elengedhetetlen, hogy ilyen módon jussunk hozzájuk, tehát közvetve hárul ránk felelősség. Mondhatjuk, hogy minden szennyező plasztikgyárat regulázzanak meg a hatóságok, de már az is sokkal több a semminél, ha az egyén szintjén saját keresletünk visszafogásával igyekszünk hatni rájuk. Ezért bármennyire is  marginális hatásúnak tűnhet elsőre egy szívószál-ellenes kirohanás, vagy egy antizacskós kampány, ezek szimbolikus jelentőségük miatt sokat segíthetnek a probléma közbeszédbe emelésének. Második tanulság: valódi súlyukon túlmutató jelentőségük lehet bizonyos ügyeknek. Sokkal könnyebb általuk tudatosítani az emberekben a szerepvállalásuk fontosságát.

Amennyiben abban bízhatnánk, hogy elérjük azt a pontot, hogy mindenki tudatos, és a felhasznált műanyagot minden esetben visszaforgatnánk, és zárt rendszerben lehetne tartani a körforgást, minimalizálva a nyersanyagok friss betáplálását, akkor az maga lenne a boldogság. Reális? Sajnos nem. A Szabadság-hídon kirobbant kuka-gate megmutatta, hogy a csordaszellem sajnos senkit sem kímél – függetlenül attól, hogy van-e aki összeszedi utánunk a szemetet, vagy sem. Harmadik tanulság: nem felejthetjük ki az emberi tényezőt.

Azt is megfigyelhettük, hogy rögtön jönnek a szkeptikus hangok: a textilzsák jobban szennyezi a környezetet, mint a nejlonzacskó. Ha újra használjuk a PET-palackokat, kioldódik belőlük némi károsanyag. Brit tudósok, hétköznapi hiedelmek, világszervezeti állásfoglalások pro és kontra. Negyedik tanulság: nincs abszolút igazság. Képtelenség mérlegelni minden tényezőt, ha az ökológiai lábnyomunkról van szó, amint azt már egy korábbi blogbejegyzésemben is kifejtettem.

Vajon akkor igazodjunk vagy sem? Trendik leszünk, ha hálószatyorral megyünk mostantól a piacra, vagy kinevettetjük magunkat, hogy egy leckével le vagyunk maradva? Hálával gondol majd ránk az utókor, vagy pedig a 21. század legnagyobb baklövését fogjuk elkövetni, nyomorba taszítva keleti társadalmak középosztályát, világméretű válságokat és kereskedelmi háborút kirobbantva? Ötödik tanulság: a környezetvédelem ügye pontosan ugyanannyira hit és eltökéltség kérdése, részben önző céllal: a túlélésünk érdekében. Egyszerűen el kell kezdeni csinálni, elköteleződve egy modell mellett, aztán ha felmerül valami akadály, akkor majd átgondoljuk és változtatunk, ha szükséges. Nem fogunk tudni találni egyedül üdvözítő, minden szempontból makulátlan megoldást.

Többféle lehetőség van, és mindegyik sikere ugyanannyira függ a környezettől is, mint a gazdaságossági számításoktól. Ha egy pedáns nyugat-európai városka közértje hiánytalanul tudja kiadni és begyűjteni a bevásárlókosarakat, amit akár hazáig is vihet a kuncsaft, akkor az működik. Ugyanakkor egy egész ország nem biztos, hogy ráállítható egy ilyen pályára. Olyan közös nevezőt kell beépíteni a rendszerbe, ami mindenkit a megfelelő, fenntartható viselkedés irányába terel. Mi lehet az, amit egységesen értenek világszerte?

Nos, ez a pénz. Kibocsátási kvóták, karbonadó, különféle korlátozók és ösztönzők működnek már évek óta, számos előnnyel, hátránnyal. Ezeket viszont már a következő blogbejegyzésemben tekintem át.

Jó néhány iparág és számos márka ment át óriási változáson az évtizedek vagy akár századok folyamán. Egyszer technológiai változások, másszor pedig okos menedzsment döntések formálták a cégek életútját. Mi a helyzet az energetikában? Lesznek-e a szorgos hernyókból színes-szárnyas lepkék?

Unalomig ismert anekdota a Nokia története: az egykori fűrészmalom, amit felvásárolt a gumicsizmagyár, hogy aztán a távközlési póznák és kábelek felé forduljanak, az evolúció végén a mobiltelefónia halhatatlan márkái közé emelkedve.

Vagy ott van a Starbucks és a Costa, a világ első és második számú kávéházlánca. Mindkettő pörkölt babkávé beszállítóként indult, és a kockázatos alárendelt szerep helyett nyitottak saját értékesítési pontokat, tízet, százat, ezret…

Az energetikában manapság zajló folyamatok azt vetítik előre, hogy hasonló metamorfózison fognak átmenni azok a cégek, amiknek a rezsit fizetjük. Voltaképp a színfalak mögött már sok minden átalakult, még ha nem is voltunk feltétlenül tudatában: különváltak a villamosenergiát termelő vállalkozások az energia nagyfeszültségű átviteli rendszereinek üzemeltetőitől, és a végfelhasználókhoz helyben eljuttató és az azt értékesítő cégektől. Sokszor megmosolyogjuk az időseket, akik a telefontársaság helyett még mindig „a postát” szidják, ha nincs vonal a telefonban, ugyanakkor a legfelkészültebb lakástulajdonosok is könnyen zavarba hozhatók azzal a keresztkérdéssel, hogy vajon kit kell hívni, ha az utcáról a villanyórához vezető vezetékünket leszakította a vihar a nyaralónkban...

A huszadik század végére azt szoktuk meg, hogy integrált, és többnyire központilag irányított módon kapunk villanyt havi számláért cserébe a területileg illetékes szolgáltatónktól. Nem volt ez mindig így, a háztartási villanyáram-ellátás hajnalán egyedi, független, szigetszerű ellátórendszerek működtek, kiszolgálva egy tanyát, egy üzemet, vagy néhány háztömböt. A nagy kapacitású erőművek létrehozásával ment végbe az a koncentráció, aminek végén egy ország áramellátásának harmadát, vagy akár felét is képes volt biztosítani egy termelőegység. Márpedig, ha egy helyről jön, akkor egyféleképpen juttatható el a felhasználóhoz.

Ilyen környezetben valóban nincs igazán bonyolult szerepe a közművek rendszerén belül a végső szolgáltatónak: odajuttat, mér, számláz, behajt, tájékoztat.

Egyszerű, érthető analógiával: ha csak egyféle elemes bútorcsaládot lehet kapni minden bútorboltban, akkor nincs rá igény, hogy lakberendezési szaktanácsokat adjanak a bútorbolti eladók.

A rugalmasan szabályozható kogenerációs erőművek, valamint a kisebb kapacitású, de folyamatosan fejlődő megújulók terjedésével merült fel ismét annak lehetősége, hogy többet várhassunk el a szolgáltatótól. Így már van értelme a különböző energiaforrások mixét a változatos fogyasztói igényekhez szabni! Mivel a fogyasztók jelentős része nem tudja artikulálni, hogy valójában milyenek is az ő fogyasztói igényei, ezért ennek megfejtéséhez már érdemes tanácsadókat, értékesítési szakembereket is bevonni.

A technológiai fejlődés pedig ezt tovább segíti: a használati szokások rendszerszintű megfigyelése és elemzése révén folyamatosan egyre kiszámíthatóbbá válnak az igények, és egyre kisebb tartalékok fenntartásával is biztonságos áramszolgáltatás teljesíthető. Vegyük észre, hogy a modern szolgáltató árrésének jelentős része a folyamatos hatékonyságjavulással keletkezik. Más iparágból vett példával: azáltal, hogy a logisztikában a „just in time” rendszerek képesek biztosítani a folyamatos alapanyag és alkatrészellátást, volt mód a raktárkapacitások csökkentésére.

Az energetikában szétterül a felelősség az átviteli hálózati rendszerek (TNO-k vagy TSO-k) és a fogyasztókhoz közelebb levő elosztói hálózatok (DNO-k vagy DSO-k) üzemeltetői között. Azáltal, hogy egyre több épületre kerül napelem vagy szélkerék, és észrevehető mértékben termelést is folytat a fogyasztói oldal, a kiegyenlítésben és az irányításban az elosztóknak (DSO) is részt kell venniük. Amint bejönnek a képbe a háztartási akkumulátorok, és megnő az e-közlekedés részaránya, tovább bonyolódik a képlet. Ennyiféle tényező összehangolásához elengedhetetlenné válik egy „smart” hálózat.

Ha eleresztjük a fantáziánkat, akkor további változások is valószínűsíthetők.

Mivel az egyik legnagyobb érték a hatékonyság, ezért a spórolásban és kiszámíthatóságban való közreműködést a társaságok különböző ösztönzőkkel, akár a játékosítás (gamification) módszereivel is támogatni fogják. Ha végül egy csúcsidőszaki igények fedezéséhez lekötött drága villanyáram-kapacitást nem kell megvásárolnia egy szolgáltatónak, akkor ennek előnyeiből örömmel fog visszajuttatni a „játékban” résztvevő ügyfeleinek. Ráadásul, nem csak azzal lehet „jó pontot szerezni”, ha a csúcsidőtől távol tartva magunkat, olcsóbb időszakra időzítjük a mosást. Nem kizárt, hogy hamarosan premizálni fogják azokat a villanyautó tulajdonosokat, akik hétközben kihasználatlanul álló autóik akkumulátorát a hálózati tartalékokhoz bocsátják rendelkezésre, hogy gazdálkodjon vele a helyi szolgáltató (DSO). Ismert modell ez: hasonlóan osztják meg egymás közt a kutató intézetek a csillagászati műveletekhez szüksége számítási kapacitást, a laikus rajongókat is bevonva.

A közművek által kezelt felhasználói profilokból adatbányászati módszerekkel nagyon sok fontos fogyasztási jellemző ismerhető meg. Ha a fogyasztási adatok ennyire mélyen elemezhetővé és követhetővé válnak, az átalakíthatja a lakásbiztosítási, vagy a lakásbérleti piacot. Mi több, a szolgáltatók ügyfélszolgálati rendszerei idővel ilyen termékek közvetítőiként jelenhetnek meg a piacon, biztosítva a hozzáférést az ehhez hozzájáruló ügyfeleikhez.

Ahhoz, hogy a szállítók és elosztók együttműködése a lehető leghatékonyabb legyen, a szolgáltatók számára fontos, hogy megbízható előrejelzések érkezzenek a fogyasztóik igényeiről. A szolgáltatók egyre szorosabban fognak támaszkodni a fogyasztói profilokra, idővel akár arra is rákérdezve, hogy mikor terveznek nyaralni menni, akarnak-e újabb készülékeket venni, azok csökkentik majd az átlagfogyasztásukat, vagy éppen növelik azt… mindezen kérdések közé pedig idővel sok más is bekerülhet. A válaszok mesterséges intelligencia bevonásával történő elemzésével eljöhet az az állapot, hogy az áramszolgáltatótól jobb ajánlat érkezik egy új hűtőre, mint a műszaki áruház hírlevelén és kuponjain keresztül. Mert jobban fogja tudni nálunk, hogy valójában milyen készülékre is van szükségünk: egy ritkán nyitogatott energiatakarékos hűtőládára, vagy egy rekeszenként más-más hőfokú, többkompresszoros, üvegajtós fridzsiderre?

A fogyasztási szokásaink tudatában ezen készülékek leghitelesebb szakkereskedőjévé léphetnek elő azok a cégek, amiktől ma még csak egy sárga csekket kapunk.

Utópia? Vágyálom? Vajon ki gondolta volna, hogy a zsákos kávébabot furgonnal házhoz hozó társaság a 21. század elejére a legszexibb márka lesz a városi fiatalság körében? Ne zárjuk ki, hogy hasonló metamorfózison mennek majd át a közműveink.

Sokan ellentmondásosnak tartják a németek zöldenergia-politikáját? Akkor példálózzunk inkább a svéddel. Az igazi eminensek északon élnek: határidő előtt elkészültek a leckével, úgy, hogy közben szorgalmira is jelentkeztek.

„Szép dolog a szél- és a napenergia, de mára a németek is megbánták!” – nagyjából ez a tévhit uralja a magyar sajtót a megújuló energiaforrások németországi fejlődése kapcsán. Ilyenkor nagy kedvvel hivatkoznak a kritikusok a túlpörgetett támogatásokra, az atomerőművek kivezetése nyomán átmenetileg újra teret hódító szénerőművekre, az adófizetői terhek növekedésére, a szomszédos államokban fejtörést okozó időszakos túltermelésre.

Noha valóban vannak a folyamatnak finomhangolásra érett pontjai, alapvető célkitűzéseiben azért üdvözlendő: egy olyan termelési eljárás felfuttatását valósították meg, ami vitathatatlanul hozzájárult az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez, az összes elektromos energia fogyasztásának szinten tartásához. Másfél évtized alatt megötszörözték a megújulók által termelt energiát, újra innovatív és progresszív lett az energiaszektor, komplett vertikum épült a megújuló iparágra, valamint az energiahatékonysági és egyéb kapcsolódó projektekre.

Számos egyéb ország is komoly fejlődési pályát futott be. Közülük is kiemelendő a svéd modell. Nemrégiben látott napvilágot a hír, hogy a 2030-ra elérni tervezett vállalásukat már ebben az évben teljesítik. Még 2012-ben vállalták ugyanis, hogy jelentősen növelik a megújulókból létrejövő elektromos áram mennyiségét. Ehhez 2017-ben hozzáadtak önként még egy adagot, kitolva a vállalási határidőt 2030-ra. A piaci reakciók azonban túlszárnyalták a várakozásokat, így már 2018-ra teljesülhet a megújulós elhatározás.

3681-nél járnak, ami az országban felállított szélturbinák számát illeti, és ez csak egy része a kapacitásoknak: minden hulladékukat újrahasznosítják, és immár más országok hulladékát is átveszik a szemétégetőkhöz. Legújabb elképzelésük, hogy 2045-re nullára csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátását, ami azt is jelenti, hogy maga az energiaszektor valójában negatív kibocsátást valósítana meg.

De mi a titok? Nézzük, nagyon leegyszerűsítve a sarokpontjait a sikeres vállalásnak.

1. A programalkotás, az elköteleződés politikai oldalaktól függetlenül aktív és erős, a társadalom széleskörű támogatását élvezi a program. Az egészséges veszélyérzet, a racionális mértékű fenyegetettség összefogást eredményez. Az idén nyáron tapasztalt rekordmeleg bizonyára tovább fogja erősíteni a klímaváltozás elleni harcban való eltökéltségüket.
2. Nemzetközi versenyként fogják fel a dolgot, ki akarnak tűnni a nemzetek sorából. Az ENSZ célkitűzéseit, az EU csúcsokon aláírt egyezményeket, vagy más nemzetközi vállalásokat nagyon komolyan veszik.
   
   
3. A vállalás és a program is komplex, számos szektor bevonásával valósul meg. A küldetésből levezetett részcélok éppen úgy jelen vannak a szociális ellátásokban, a társadalmi szemléletformálásban, mint a gazdaságfejlesztésben, az agrárstratégiában, a kereskedelempolitikában. Könnyen belátható, hogy sokkal nagyobb lendületet kaphat a zöldítés, ha felvevőpiacnak rögtön ott van a közintézmények energiahatékonysági programja, vagy éppen a lakossági távhőszolgáltatási fejlesztések. A hulladék-újrahasznosítási program is gördülékenyebb, ha kiegészül egy társadalmi edukációval, ami nem csak arra terjed ki, hogy milyen színű kukába mit dobj, hanem ugyanúgy része a „hol vásárolj”, a „mibe csomagold”, és a „próbáld megjavítani mielőtt eldobnád” kérdéskörök is. Minden mindennel összefügg, a szinergiákat ezerrel igyekeznek kihasználni. Ha egy város a faiparáról híres, akkor a fűrészmalmok hulladékára alapozzák a városi közintézmények távfűtését vagy a közösségi közlekedéshez termelt áramot. Míg mások az áradások és esőzések ellen gátakkal, csatornarendszerekkel és más, kizárólag állami infrastrukturális beruházásokkal küzdenének, addig bizonyos svéd városok a zöld háztető programmal válaszolnak rá: a növénytakaró ugyanis hatásosan köti és lassítja a csapadékáramlást, valamint tisztítja a levegőt, és javítja a hőérzetet.
   
   
4. Kizárólag közgazdasági értelemben is racionális mechanizmusokra támaszkodnak. Számukra a fenntarthatóság nem kényszerű lemondás, kényelmetlenség, vagy éppen elvárt önmegtartóztatás, hanem piaci lehetőség és – ha kell – törvényi kötelezettség. A környezetvédelmi vállalások teljesítését nem versenyhátrányként, hanem innovációs hozzáadott értékként tekintik. Nem restek az ösztönzők alkalmazásában, vagy az externáliák számszerűsítésében, azzal a céllal, hogy valódi változást generáljanak, és ne kelljen csak a jószándékra hagyatkozniuk. A napokban büntettek meg egy svéd férfit, mert grillpartit rendezett a kertjében, noha a különös hőség miatt tűzgyújtási tilalom van a déli tartományban. Végül maga sem vitatta a szabálysértést, és 2000 dollárnak (vagyis több mint félmillió forintnak!) megfelelő összegben egyezett ki az önkormányzattal.
   
   
5. Nem irigyek a sikereikre, hanem hasznot húznak belőle: az elért eredményeiket azonnal „termékké” fejlesztik, ami természetszerűen javítja a megtérülést. A drága pénzen kifejlesztett, lokálisan sikeres programokat azonnal exportálják, ami plusz bevétel a szakértő szolgáltatóknak, vállalkozóknak. Jelenleg a svédek klímaügyi és energetikai programjainak egyik legélénkebb exportterepe Afrika. Ki gondolná, hogy az afrikaiak majd pont a svédektől kérnek tanácsot, hogy mit kell tenni a hőség ellen…

 Aki azt hiszi, hogy mindez a változás csak jelentős állampolgári terheken keresztül valósítható meg, annak beszédes lehet ez az ábra. A lakossági villanyárak egyáltalán nem szálltak el, miközben kizöldült a szektor.

Érdemes lenne az egész világnak figyelnie a példára, van mit ellesni tőlük.

A fagylaltos ösztönözhet arra, hogy egyél még egy gombócot. A ruhaüzlet hirdetheti, hogy vegyél egy harmadik blúzt. A közművektől viszont visszás lenne, ha azt kérnék, hogy folyasd többet a csapot, hagyd égve a villanyt, és tekerd fel a termosztátot. Lehúzhatjuk a rolót?

Még az ezredfordulón volt egy kampánya az egyik áramszolgáltatónak. A számlaleveleken hirdették meg, hogy azok között, akik fogyasztásukat egy elvárt mértékben növelik, kisorsolnak új villanybojlereket. Nem keltett különösebb visszhangot az akció. Ma már irgalmatlan botrány kerekedne belőle, de természetesen senki nem is hirdetne már ilyesmit. A környezettudatos hozzáállás – legalábbis ilyen mértékben – mára alapvetéssé vált. Iskolában és rendezvényeken például mi is oktatjuk a takarékosságot, felhívjuk a figyelmet a környezet védelmére, jómagam is számtalanszor beszéltem erről nyilvánosan.

Rosszat akarunk mi magunknak? Miért éri meg nekünk, ha a portékánkból kevesebb fogy? Anélkül, hogy az energiaszektor teljes vertikumát részletesen bemutatnám, fontosnak tartom, hogy arra mindenkit emlékeztessek, hogy a termelés, szállítás, kereskedelem, és a végfelhasználók felé történő értékesítés ma már más-más kézben van. Nem nyilatkozhatok mindenki nevében, mégis azt kell mondjam, hogy igazából senkinek sem sérti az érdekét, ha az emberek belátóan sáfárkodnak az energiával. A fogorvosok is kiállnak a rendszeres fogmosás és a megfelelő szájhigiénia mellett. Nekünk sem csak az hoz hasznot, ha égnek a lámpák. A termékünk ugyan maga az energia, de nincs direkt összefüggés annak volumene és a mi boldogulásunk között.

Ha kimegyünk a strandra, nem az üzemeltető érdeme, hogy süt a nap és meleg a víz. Mégsem hőbörgünk a neki fizetett strandbelépő miatt, hiszen az sok más szolgáltatást foglal magába: rendezett körülményeket, mosdókat, orvosi felügyeletet.

Egy korábbi blogbejegyzésben már utaltam a MAVIR igénybecslésére, ami hosszú éveken át túlbecsülte a későbbi várható növekedést a fogyasztás és a kapacitások tekintetében. Még a gazdasági növekedés sem jár automatikusan hasonló léptékű fogyasztásnövekedéssel. Még stagnáló, vagy akár visszaeső fogyasztási adatok mellett is óriási lehetőségeket nyújt az energiaipar: a hatékonyságjavítás, a modernizálás hasznot hoz, miközben kevésbé pörög az óra.

Ugyanakkor nem vitás, hogy ha minden izzót energiatakarékosra cserélünk az otthonokban, az irodákban, az üzemekben és a közvilágításban is, akkor is még számos területen várható új fogyasztók belépése a közeljövőben. A fosszilis üzemű eszközök villamos üzeműre cserélése, elsősorban a közlekedésben, másodsorban a háztartásokban, nagy átalakulást jelent. A városaink szmogtól való megkímélése miatti örömünk azonban csak akkor lehet teljes, ha az ehhez szükséges villamos áram előállítása elsősorban nem fosszilis erőművekben történik.

Utópia ugyan, de modell szinten érdemes végiggondolni: képzeljük el, hogy minden áramot megújulókból állítanak elő, olyan mennyiségben, hogy már-már fölösleges. Nulla lenne-e akkor a villanyszámla? Nyilvánvalóan nem. Az ellátó rendszer kiépítése, működtetése, a megbízhatóságának fenntartása mind-mind költség, ami jogosan várható el az ügyféltől, még akkor is ha a nap bőségesen süt, a szél erősen fúj és a folyók gyors sodrással hajtják a turbinákat.

Változóban van ez az iparág, és a technológiai fejlődéssel az is együtt jár, hogy miben van az üzlet, mi hozza a hasznot, és miként szolgálja ez az emberek kényelmét hosszú távon is.

Rendre visszatérő téma, hogy hazánk miként lehetne energiaellátását tekintve független. A téma más dimenziókban is fel szokott merülni: van, aki kontinensnyi léptékekben akar függetlenséget, van, aki pedig a nyaralóját akarja önellátásra berendezni, és leválni a szolgáltatótól. Nézzük, a vonzó elképzelésnek milyen buktatói lehetnek!

Akár egy ország, akár egy tanya energiafüggetlenségéről beszélünk, ugyanúgy három tényező befolyásolja a kivitelezhetőségét: műszaki, gazdasági és földrajzi szempontok.

Azt gondolhatnánk, hogy a műszaki a legegyszerűbb: megvannak-e a technológiai feltételei annak, hogy függetlenek legyünk? Leegyszerűsítve: vannak-e olyan eszközeink, amik olyan anyagból állítanak elő energiát, amiket nem másoktól kell beszerezni – vagy legalábbis nem olyanoktól, akiktől tartunk… Az üzemanyagon túl azonban az is kérdés, hogy az eszközök későbbi karbantartását és esetleges pótlását tudjuk-e magunk végezni, vagy nem szorulunk-e másokra? Ez bizony már lehet nehéz dió. Ha hirtelen mindent napelemekkel váltunk fel, azért, mert a nap mindenki számára elérhető, attól még függünk a napelemgyártóktól, és a napelemek fő alapanyagát adó ásványok kitermelése felett rendelkezőktől.

A gazdasági szempontok sem merülnek ki csupán abban a dilemmában, hogy kinek fizetünk. Ha a függetlennek és önellátónak gondolt alternatíva sokkal drágább, mint az import, akkor vajon meddig érdemes mégis a „hazait” választani. 20%-os felárig? Vagy ér az 50%-ot is? És mi számít hazainak? Magyar bejegyzésű, de külföldi tulajdonossal rendelkező beszállító vállalatokat miként ítéljünk meg? És az ő beszállítóikat is felül kell vizsgálni? Komplett származtatási ellenőrzést kell végezni az egész iparágban, mielőtt rálépünk arra a fejlődési útvonalra?

A földrajzi szempontok mindig a nagyoknak kedveznek. Sajnos nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint a norvégok a tengeri kőolajjal, vagy az USA a palagáz forradalommal. Minél nagyobb területről választhatsz, annál nagyobb az esélye, hogy találsz kedvező természeti erőforrást. Tovább bonyolítja a helyzetet az országok, vagy országcsoportok közötti együttműködések, népek közötti ősi vagy csupán átmeneti ellentétek. A geopolitika a még oly racionális műszaki megoldásokat is felül tudja írni sajnos. Sajnos a kereskedelmi büntetővámokkal való fenyegetőzések tökéletesen megmutatták, hogy akár a lose-lose szituációt is képesek egyesek bevállalni, akár csupán önérzeti okokból.

Belátható tehát, hogy csupán kevesek kiváltsága, hogy valóban energiafüggetlenséget érjenek el. Ugyanakkor döntési helyzetekben érdemes figyelembe venni a függőségi kockázatokat, és igyekezni csökkenteni azt.

Van még egy szempont, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Mégpedig a kölcsönösség és az együttműködés. Amennyiben saját függőségünket mások függőségeivel egészítjük ki, létrejöhet egy speciális, mindenkinek kielégítő állapot. Ha mások ugyanannyira függenek tőlünk, amennyire mi tőlük, akkor az egymásrautaltság nagyobb biztonságot ad, mintha mindenki igyekezne teljes bezárkózásban csak magáról gondoskodni. Az Európai Unió lassan és fokozatosan egy egységes árampiac irányába halad. Mivel ez sok buktatót rejt magában, hiszen egyes tagországok energiaiparát jól, másokét rosszabbul érintheti, ezért nem csoda, hogy elhúzódik a folyamat. A határkeresztező kapacitások folyamatos kiépítése révén azok az országok, amelyek a szeszélyes kibocsátású megújulókkal termelnek, jó partnerre találhatnak a zsinóráramot adó országokban, és vica versa. A piacok összekapcsolása nem csak fizikailag, hanem elszámolási rendszereik összehangolásával is végbemehet, hogy az egyelőre nem teljesen kielégítő kapacitásokat jól osszák be egymás között. Mindenesetre ezzel feltétlenül biztonságosabb és védettebb országcsoportként tudnak viselkedni, mintha mindenki önállóan kívánná elérni a függetlenséget.

Nemrégiben olvashattunk róla, hogy a Lockheed Martin olyan szabadalmat jelentett be, ami a fúziós erőmű polgári célú felhasználása felé nyithatja meg az utat. Így a laboratóriumokból a telepíthető konténerekbe költözhet a találmány. Néhányan pedig már az ingyen áram, a kert végében zümmögő, aktatáska méretű energiatermelő egységek eljövetelét vizionálták. A kérdés, hogy mikor történhet ez meg.

Az innovációk elterjedésének életgörbéje sok tényezőn múlik. A találmányokkal szembeni elsődleges elvárás az, hogy megkönnyítse életünket. Pontosabban fogalmazva: a felhasználó céljait jobban szolgálja, mint a termék elődje. Vannak persze találmányok, melyek korábban fel nem ismert igényeket elégítenek ki, ezeknél az elterjedést meg kell előzze az igény kialakítása, a vágy, az irigység felépülése is. További szempontok is vannak még a piacképes tömeggyártástól, a felhasználóbarát kivitelezésen át a törvényi, vagy éppen morális környezethez való igazodásig. A vetkőztető szemüveg például legyen bármennyire is vágyott termék, vélhetőleg gyorsan betiltanák, tömeges elterjedése előtt.

Orvosok esetében rendre visszatérő élmény, hogy halálos beteg páciensek rokonai sajtóhírekre hivatkozva érdeklődnek a lehetséges terápiákról, olyan kutatási eredményekre hivatkozva, melyek egerekben, vagy laboratóriumi tesztek között már igazolást nyertek. Az esetek zömében ki kell ábrándítsák őket: a kísérleti fázistól a patikáig évek, akár évtizedek is eltelhetnek.

A gyógyszeriparban persze elvárt az óvatosság, de mi a helyzet a mérnöki találmányokkal? Ha azt hallom, hogy valahol valakik táskaírógép méretű fúziós erőmű terveit készítik, érdemes-e már olyan idilli tájakon nyaralókat nézegetnem, ahova nem vezették még be az áramot?

Egy nemrégiben készült kutatásban angol tudósok – de a jobbik fajtából – azt elemezték, hogy milyen időtávon futottak be közismert termékeink, mint például a gépkocsi, a képcsöves tévé, a videolejátszó, a fénycső, a LED vagy a napelem. A befutás definíciója persze termékkategóriánként más és más. A kutatási fázist a korai szabadalomtól a termék prototípusát követően az első „bolti” példány megjelenéséig tekintették. Az elterjedtséget pedig bizonyos termékeknél a korábbi alternatíva elterjedtségének eléréséig, más esetekben – például a LED-nél és a napelemnél – a piaci részarány 10%-ának elérését tekintették jelentős mérföldkőnek.

A következtetések nagyon tanulságosak. Azt gondolnánk – és történelem tanulmányainkból is úgy emlékszünk – hogy a személyautó vagy a tévé szinte egyik pillanatról a másikra robbant be a társadalomba. A valóság azonban az, hogy mindkettő esetében 30-40 éves folyamat volt a termék kifejlesztése, és további évtizedek a piaci elterjedés. Gyorsulást láthatunk az idő előrehaladtával: a 20. század második felének nagy vívmányai hamarabb nyertek „polgárjogot”. A K+F ipar maga is fejlődik.

Sajnos azonban jelentősen kilógnak felfele ezek közül az energiaipari vívmányok. 20-30 éves fejlesztés előzte meg a nap- és szélenergia kihasználását, és további évtizedek a terjedést. Ugyanakkor a LED vagy a fénycső nagyon hamar „átment”. A kutatási anyag külön kitér arra is, hogy egyes alapanyagok kitermelési és tőzsdei árai miként befolyásolták például az akkumulátor technológiai fejlődését, mennyiben volt oka vagy következménye ez a terjedésnek. A nap- és szélenergia fejlődése esetében pedig a szabályozói oldal, az állami ösztönzőprogramok szerepéről is érdemes említést tenni: évtizedekkel gyorsítja fel egy-egy állami támogatási, vagy edukációs program egyes energiatermelési eljárások elterjedését.

Mit jósolhatunk tehát a bőröndös reaktornak? A gyors elterjedése mellett szól, hogy óriási igény lenne rá, nagy könnyebbség lenne. Mivel fogyasztási termék, ezért a kezdeti horrorisztikus árak pár év alatt zuhannának vállalható szintre. Ami a lelkesedésünket le kell, hogy törje, az viszont az a tény, hogy hatalmas felelősség társul ennek a kémiai és fizikai folyamatnak a hétköznapi emberek közé engedéséhez. Nagyon komoly lépés van még hátra, míg ezt a technológiát megszelídítik a mérnökök. És még ha képesek is lesznek erre, el is kell tudni ezt fogadtatni az ügyféllel, hogy nem egy sugárzó atomerőművet kap a háztartásába, hanem biztonságos készüléket. Hogy ez 5 év vagy 50? Sok apró részinnováción múlik. Mindenesetre tartsuk rajta a szemünket!

Régen minden jobb volt! – szokás mondani. Nagyanyáink receptjei, az antik bútorok strapabírása, a nagybácsi első generációs Golfja meg a szomszéd Corollája. Azokban még volt anyag, azok szeretettel készültek, bezzeg ma már a tojás sárgája is sápadt. Jóleső nosztalgiával gondolunk vissza ezekre az időkre, pedig sokszor meglepődnénk, ha megadatna a valódi összehasonlítás lehetősége: az emlékeinkben fejedelmi kényelmet és semmihez sem fogható élvezetet kínáló egykori holmik riasztóan avittnak hatnak a kortársakkal összehasonlítva.

Szerencsére vannak egzakt mérőszámokkal jellemezhető szolgáltatások, melyek minősége abszolút értékben összevethető az évtizedekkel ezelőtti viszonyokkal. Ilyen többek között a villamos energia.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat a „régi szép időket”, mikor mindenféle időjárási kataklizma nélkül is elment akár napokra is az áram a Balatonon – már ahova egyáltalán be volt kötve…

Manapság, ha csak pár percre elmegy az áram, máris kitör rajtunk a kétségbeesés, és hónapokra meghatározhatja az áramszolgáltatóról alkotott véleményünket. Ez igazságtalanság, és jól jellemzi a tudásbeli hiányosságainkat az energiaellátásunkat illetően. A konnektorból jövő szolgáltatás valójában egy teljes iparági vertikum terméke: az energia termelőjétől az átviteli rendszeren át az elosztókig jut, a számlázás és az ügyfélszolgálati funkciók pedig a szerződött, vagy egyetemes szolgáltató felelőssége.

Ami a ügyfélnek összefoglaló néven csak áramkimaradás, azt különböző statisztikai jellemzők mentén összesíti a hivatal. Fontos megkülönböztetni, hogy tervezett vagy rendkívüli esemény miatt történt-e. Ha tervezett volt, akkor a tervezett időn beül helyreállt-e a szolgáltatás. Adott időszakon belül a kimaradások gyakorisága, időtartama, és az azáltal érintett ügyfélszámok összessége mind-mind befolyásolják a szolgáltatási minőség megítélését. Hiszen nem mindegy, hogy egy évben egyszer megy el az áram 6 órára (azaz 360 percre), vagy pedig az évnek mind a 365 napján egy-egy percre. Az sem mindegy, hogy egy kimaradás emberi mulasztás, műszaki hiba, vagy pedig kivédhetetlen időjárási esemény következménye. Ez utóbbi torzító hatásait is kiszűrik a hatóságok a nemzetközileg elfogadott ellátásbiztonsági mutatók számításakor. Aki többet szeretne tudni a SAIFI és SAIDI indexekről, ezek alakulásáról itt egy kiváló összefoglaló.

A konkrét számok tekintetében nehéz lenne egy mutatót kiemelni. Összességében elmondható, hogy a magyarországi szolgáltatási mutatók fokozatosan javulnak. Persze a szakma a fejlett országokban világszerte egyre jobb és jobb eredményeket ér el a hálózatok fenntartásában, ugyanakkor Magyarország az országok közötti összehasonlításban is egyre jobb helyezéseket ér el.

Van azonban még egy fontos tényező, ami a magánember összbenyomását jelentősen befolyásolja. Azok a készülékek, amiket ma elektromos árammal működtetünk, sokkal „finnyásabbak” az áram paramétereire. A 230 volt és az egészséges szinuszgörbéjű 50 Hz-es váltóáram folyamatos fenntartása korántsem magától értetődő. Ezekre a kis ingadozásokra az érzékeny digitális elektronika nélkül működő régi háztartási gépek nem voltak érzékenyek. Manapság egy kazán vezérlése is lehet annyira bonyolult, mint egy okostelefon, és ha csak filléres alkatrészt kell is benne cserélni, a szerelési munkadíj már okozhat fejfájást. Saját belső biztosítékkal nem rendelkező készülékeinket mindig érdemes lehet túlfeszültségvédős konnektorral védeni, illetve lakásbiztosításunkban ellenőrizni, hogy ad-e védelmet villámcsapás, vagy más áramellátási anomália esetére.

Míg esetleg idegeinket egy áramkimaradás teszi csak próbára, a hálózati átviteli berendezések, az alállomások és a transzformátorok szabályozói képességét pedig az, ha kiserőművek betáplálását is ki kell szabályozniuk. Mielőtt azt gondolnánk, hogy akkor inkább tiltsuk be a háztartási napelemeket, vagy a szélerőműveket és egyéb zavaró tényezőket a rendszerből, érdemes megjegyezni, hogy a legjobb ellátásbiztonsági mutatókkal éppen Dánia és Németország büszkélkedhetnek, ahol ezek aránya magas. Nincs tehát valódi összefüggés az áramingadozás vagy az áramkimaradás és a megújulók jelenléte között. Megfelelő redundanciával, és jó rendszerrel ennek nincs befolyása az áram paramétereire.

Az előttünk álló évek egyik legfontosabb kihívása az lesz, hogy olyan, új elveken működő energiarendszer szülessen, mely az átalakuló energiatermelési eljárásoknak, az általunk is kétségekkel szemlélt időjárási jelenségeknek, és a 100%-ot origónak tekintő fogyasztói elvárásoknak egyaránt megfelelni képes, ráadásul mindezt költséghatékonyan, rugalmasan, fenntarthatóan.

Szakmánk egyik hazai fontos viszonyítási pontja a MAVIR rendszeres előrejelzése. A magyarországi rendszerirányító ebben bemutatja a hazai áramfogyasztás alakulását, és ad egy előretekintő becslést is. Az évente frissülő elemzés arról is számot ad, hogy milyen kapacitások, azaz milyen áramtermelő egységek fedezhetik a becsült igényt.

Mit érdemes tudni a magyar viszonyokról? Anélkül, hogy felesleges részletekbe bocsátkoznék, három fontos – természetesen jelentősen leegyszerűsítő – megállapítást érdemes tenni:

1. Évről évre picit többet fogyasztunk villamosáramból, leginkább a gazdasági növekedéssel korrelálva. Ha visszaesik a gazdasági teljesítmény, követi az energiafogyasztás, és azon belül a villamosenergia fogyasztása is.
2. Mostanában rekordot dönt akár a téli, akár a nyári csúcsigény, tehát nincs okunk feltételezni, hogy ez ne következhetne be újból meg újból, az energiahatékonyság növekedésének dacára.
3. Az erőműveink többségének élettartama rohamos ütemben közeledik a vége felé és megfelelő ütemezéssel még Paks2-höz hasonló léptékű bővítés sem tűnik felesleges kapacitásnak.

Ezúttal néhány hónapos késéssel került publikálásra a MAVIR 2017-es jelentése. Mit mondjak, nem lennék a helyükben. Energiapiaci elemző legyen a talpán, aki megmondja, hogy miként alakul a jövőbeni  fogyasztás. Egy ilyen szakanyagban a tizedszázalékoknak is jelentősége van. A korábbi években is több változatból indultak ki, alacsony (évi +0,7%), közepes (+1%), és magas (akár évi +1,4%) bővülést feltételezve. Ugyanakkor rendre hozzáteszik, hogy a növekedés üteme idővel majd tompul.

Blogomban a későbbiekben nem kizárt, hogy alaposabban is elemzem majd a MAVIR fogyasztási és erőmű-kapacitási előrejelzéseit. A legfrissebb tanulmányukból azonban érdemes kiemelni egy idézetet, és a hozzá tartozó ábrát.

A fogyasztói előrejelzés 20. oldalán olvasható idézet így hangzik:

„Be kell ismerni, hogy az elmúlt évtizedekben az előrejelzések mindig nagyobb értéket prognosztizáltak a későbbi tényadatokhoz képest. Ezért lehet kisebb valószínűséget adni a nagyobb igénynövekedési ütemnek, és többet az Európában kialakult irányzatoknak (takarékosság, hatékonyságjavulás stb.)”

Becsülettel bevallják tehát az elemzés készítői, hogy a 2008-as válság tökéletesen felborította a fogyasztási prognózist, ugyanakkor a válság által kevésbé érintett csúcsterhelési előrejelzést pedig már a válság előttől is rendre felülbecsülték, mi több, a tényadatok sem befolyásolták a 2010 és 2016 közötti elemzések készítőit, hogy ne a szokásos égbetörő nyilakkal jellemezzék a jövőt.

2017 furcsa év volt, és 2018-ban sem lesz ez másképp. Az energiaszektor máshogy forradalmi, mint mondjuk a szórakoztatóelektronikai ipar. Nálunk elég, ha bizonytalanság lép fel egy-két tényező esetén, és máris diszkomfortérzet uralja el a szakmát. Az erőművek tekintetében különösen igaz ez, hiszen alapmondás, hogy „A vas megérzi. A vas mindent megérez”.

Hadd mondjak néhány példát a prognózist potenciálisan befolyásoló tényezőkre. Az elektromos autók terjedési ütemével kapcsolatban nagyon tág jóslatok vannak már a közeli jövőt tekintve is. Hogy évi 500 vagy 5000 ilyen autó talál itthon gazdára, az persze az autókereskedőknek fontos, meg a gyorstöltő-forgalmazóknak, de az energiaszektornak még annyira nem izgalmas. Ellenben hogy mikor lendül át az elterjedés tízezres nagyságrendbe, és hogy ezeket a járműveket többségében éjjel töltik-e, és lassan, vagy pedig nappal is, és sűrűn és gyorsan, az már onnantól a hosszútávú kapacitástervezést áramhálózati és rendszerirányítási szinten is befolyásolja.

Alapvetően persze a napi fogyasztási csúcsokat télen a fűtés és világítás, nyáron a légkondicionálás extra igénye adjaAki otthon cserélt már le százas izzót 12wattos fénycsőre, vagy akár 3wattos ledre, az saját villanyszámláján láthatja, hogy micsoda forradalom zajlik a világításban. A ledek nem olcsók, de ha országosan elterjednek az ipari, az irodai és a közvilágításban, akkor az elérhető megtakarítás bizonyosan hatással lesz az igények alakulására. Ugyanígy a légkondicionálók és más készülékek, sőt, maguk az épületenergetikai rendszerek is egyre energiahatékonyabbak lesznek. Hajlamosak vagyunk kifelejteni a számításból továbbá azt is, hogy az országon belül tartózkodók és energiát fogyasztók létszáma is folyamatosan alakul.

Azonban ahogyan a közlekedésben és a világításban, a különféle energiafogyasztásban a szemünk láttára zajlanak hihetetlen, 5-10 éves távlatokban akár teljes technológiaváltásként végbemenő változások, ugyanúgy új területeken is végbemehetnek hasonlók: például nem csak egyedileg válhatnak energiatakarékosabbá a fogyasztói készülékek, hanem működtetésük összehangolásával is tompíthatók a csúcsigények, és különböző ösztönzőkkel terelhetők a rendszerszinten kedvezőbb paraméterű, a fogyasztók számára pedig kedvezőbb árú időszakokba. Ebben a fogyasztási optimalizálásban óriási tartalékok rejlenek, egyelőre jobbára kihasználatlanul. Nagy változást jósolok ezen a téren, akár már néhány éven belül.

És hosszabb távon, ahogy egy lakás, vagy egy fogyasztó több fogyasztási helye, úgy egy egész lakótömb, vagy akár a lakónegyed fogyasztói is összehangolhatók a kapacitások jobb kihasználása érdekében.  A lehetőségek feltérképezése elemi érdekünk.

Ugyanígy a villamos áram országok közötti áramlása, a terhelés terítése is egyre több figyelmet kap ismét. Van, ahol előny, van ahol probléma. Van, hogy ugyanott egyszer kellemes, másszor kényszerű kötelezettség. A határkeresztező kapacitások szerepe már nem az import-export lehetősége, mint az energiaellátás biztonsága miatt egyre fontosabb, hanem a rendszer kiegyensúlyozása, és a termelés-fogyasztás összehangolása érdekében, mikor például a délebben fekvő naperőművek és az északi szélparkok termelését kell elvezetni a kontinensen. Vagy amikor adott országon belüli egyensúlytalansági problémákat egyszerűbb és olcsóbb határon átnyúló rugalmassággal megoldani.

Az emberekhez csak szalagcímek jutnak el negatív áramárakról, vagy az adófizetőkre terhelendő hálózatfejlesztési költségekről. Ma már egy országnak a határon belüli fogyasztási igényekhez igazodó termelőkapacitásai tervezésekor komolyan figyelembe kell vennie a környező országok felől érkező (várható és remélhető) áram jellemzőit.

Ha valaki nem is szakértő, érdemes belenéznie a MAVIR elemzéseibe, csak hogy kapjon egy képet arról, hogy a konnektorból érkező energia változatlan paraméterei mögött micsoda komoly iparági erőfeszítés van, és milyen komoly dilemmák alakítják a jövő villamosenergia fogyasztásához a felkészülést.

„Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell…” – Zorán örökbecsű sorai rávilágítanak az alapvető szolgáltatások alulértékeltségének dilemmájára. Elég egy félórás áramszünet, és az ügyfél szemében az elismertségünk olyan csorbát szenvedhet, amit csak hónapok munkája köszörülhet ki ismét. A „mai kor embere hozzá van szokva a jóhoz” – szokás mondani. Elfelejtjük azonban azt, hogy ne csak amiatt legyünk hálásak, hogy a 21. században élhetünk, hanem azért is, hogy ezen a kontinensen, ebben az országban, abban a viszonylagos jólétben, ami jövedelmi viszonyainktól függetlenül körülvesz minket. Tőlünk akár csak néhány ezer kilométerre sem magától értetődő, hogy a konnektorból a nap bármely szakában jön az áram.

Ráadásul a helyzet ennél is bonyolultabb a villamos áram esetében. A víz vagy a gáz tárolható, minősége nem különösebben függ attól, hogy éppen mennyien kérnek belőle. Persze ha sokan mennek egyszerre zuhanyozni, vagy ha nagy hidegben mindenki fűt és főz, akkor a víznek és a gáznak eshet a nyomása, nem olyan intenzitással jön a csőből. Az áram máshogy működik. Ha csak kicsit is változnak paraméterei (Magyarországon 220 Volt feszültség, 50Hz frekvencia), akkor annak készülékeink látják hamar kárát.

Kis túlzással, minden, ami közös hálózaton van a mi konnektorunkkal, befolyásolja, hogy mi jön belőle. Kevesen gondolnak bele, hogy a villanyóránk előtti szakaszon micsoda komoly munka folyik. A termelők, a szállítók, a rendszerirányító és az elosztók közös felelőssége, hogy van áram. Amíg az áramot csak néhány nagy erőmű állította elő, és többé kevésbé pontosan kiszámíthatóan vette igénybe a lakosság, a vasút és az ipari szektor, addig nem volt különösebb gond. Az foglalkoztatott mindenkit, hogy miből állítson elő áramot, az „tiszta sor” volt, hogy miként jusson el a felhasználási helyére. Ha megnézzük a villanyszámlát, ezt tükrözi annak összetétele is: a felhasznált mennyiség, azaz a kilowattórák száma teszi ki a számla javát. Ára pedig többé-kevésbé együtt mozgott a nyersanyagárakkal.

Ez a szakma azonban óriási változáson megy éppen keresztül: úgy fest, hogy olcsó megújuló energiákból a háztartásitól a nagyerőművekig bármilyen méretben képesek leszünk áramot termelni. A kihívás pedig az lesz, hogy miként terítsük, hogyan biztosítsuk minőségi paramétereit. Ez sokkal jobban igénybeveszi a szállítási és elosztási hálózatokat. Ismét csak leegyszerűsítve: az áram már összevissza folyik, sokszor „visszafelé”, hiszen a házi napelemek termelésével ugyanúgy kell kezdeni valamit, mint szélcsendben a szélkerekek kivilágításával. Azok a rendszerelemek, amik az áram stabilitását adják, sokkal nagyobb igénybevételnek vannak kitéve: a transzformátorok alkatrészeinek tervezett élettartama hatványozottan esik, szó szerint elfüstölnek. Képzeljünk el egy patikust, aki kis kéttálcás mérlegén próbál beállítani egy stabil értéket, miközben mindkét oldali serpenyőnél ki-be kapdossák mások a tételeket… Ilyen körülmények között a hálózatok rendelkezésre állásának és stabil működésének díja lesz a meghatározó, nem a fogyasztott energia. Nehéz elképzelni? Pedig néhány mobilos díjcsomagtól eltekintve az internetért is ma már jobbára így fizetünk: a stabil sávszélességet és nem a kábelen érkező gigabájtokat számolva.

Ezért is nem úri huncutság, ha valaki arról álmodozik, hogy hangoljuk össze a lakótelepek mosógépeit a rendelkezésre álló árammal. A tervezhetőség és a kiegyenlített terhelés sok fejfájástól kímélné meg a villamosipari szakembereket. Az okoshálózat nevében az „okos” nem azt fogja jelenteni, hogy a barátaink és ismerőseink körében fel tudunk vágni vele: a racionális felhasználásnak, a fenntarthatóságnak, a környezet megkímélésének lesz majd ez záloga.