Mit ér az, ha én egy kicsit jobban odafigyelek, amikor hétmilliárd másik ember felelőtlenül fogyaszt, szennyez és pazarol? Jogos kérdésnek tűnik, de esetenként mégis trend lesz egy jó ötletből, és összességében nagyon is komoly hatása lesz a megtakarításnak.

A felelősen gondolkodó ember olykor a saját életét nehezíti meg, néha úgy tűnik, mintha másoknak is az idegeire menne.

Igen, tényleg egyszerűbb egy zsákban gyűjteni a szemetet, és igen, tényleg több odafigyelést, vagy akár több fizikai helyet is igényel az, ha valaki szelektíven gyűjti a papírt, a műanyagot, zsugorítja a palackokat, válogatja a szerves hulladékot, leadja az elemeket, visszaváltja az üveget, és megválogatja hol mit vesz, hogy jut el oda, miben viszi haza, hogyan használja fel.

Ugyanakkor adódik a sajnos nagyon is releváns kérdés: mit számít, ha valaki üzemanyag-takarékosan próbál vezetni, amikor Indiában naponta tízezer új autó gördül ki az utakra? Vagy van-e értelme akkurátusan lekapcsolgatni az elhagyott szobákban a lámpát, amikor Kínában évente 10 millióan költöznek a falvakból a nagyvárosokba, és kezdik el „városi” mértékben használni az energiát?

A válasz nem lehet más, mint az, hogy természetesen van értelme mindennek, ami észszerű és racionális mértékletesség. A legfontosabb alighanem a mentalitás. Aki tudja, hogy miként érdemes szellőztetni, hogyan kell ügyesen kalibrálni a fűtést, mi az elviselhető és mi az elviselhetetlen meleg vagy hideg, az nem csak energiát takarít meg, de biztos, hogy mentalitása alapján amúgy is érzékenyebb lesz a világ fenntarthatósági problémáira. Ha ragadós a példa, és létrejön egy kritikus tömeg, akkor már lehet jelentősége erőfeszítéseinknek. Vagy azért, mert egy jó ötlet megtetszik másoknak is, vagy azért, mert aki kitalálja, azt kényszer nélkül is sokan követik, így az energiatakarékosság egyedi szintje összesítve nagyon komoly eredményekhez vezet. Ha egy milliók által követett rocksztár elmondja, hogy nem szeret ételt kidobni, hogy a maradékait összegyűjti és elviszi a közeli menhelyre, sokaknak mutathat példát. Ez talán a legpozitívabb értelme a ma divatos influencer szónak.

Ezek sorában az eddigi egyik legemlékezetesebb, és legnagyobb hatású kezdeményezés Koizumi Dzsunicsiró nevéhez kötődik, aki az elmúlt évtizedek legnépszerűbb japán politikusa volt, nemcsak lazább, kicsit rockos kinézete, de forradalmian új, emberközeli hozzáállása miatt is.

2005-ben ő volt a miniszterelnök, amikor a Japán Környezetvédelmi Minisztérium azzal szerette volna az energiatakarékosságot és a szén-dioxid-kibocsátást kordában tartani, hogy a várható, kivételesen meleg nyár előtt öltözködési és légkondi-reformot vezetett be.

A Cool Biz névre hallgató kezdeményezés nem volt túl bonyolult. A kormány azt kérte az állami hivataloktól, minisztériumoktól, hogy ne hűtsék le jobban az irodákat, mint 28° fok, cserébe egy sokkal lazább, nyáriasabb öltözködési előírást vezetett be, és természetesen maga a miniszterelnök is élen járt a zakó és nyakkendő nélküli, vászonnadrágos, rövid inges ruházatok bemutatásával.

Mindez a hagyományosan szuperkonzervatív és sokat dolgozó japán kormányzati tisztviselők között forradalmi lépés volt. Eleinte nem is ment könnyedén, mert a „laza” állami hivatalnokok nagyon feszengtek, tiszteletlennek érezték magukat, ha a privát szférából érkező „öltönyösökkel” találkoztak. Több tízezren vittek be zacskóban a munkahelyükre legalább az ilyen helyzetekre elegáns ruhát is.

De aztán nagyon bevált és elterjedt a rendszer, a programhoz sorra csatlakoztak előbb a japán magáncégek, majd hamarosan több környező, sőt, európai ország is kedvet kapott. Hasonló nagyobb program indult például Dél-Koreában és Nagy-Britanniában is.

Eleinte a Cool Biz júniustól szeptemberig tartott, de amikor, éppen nyolc éve, 2011. március 11-én bekövetkezett a fukusimai katasztrófa, és Japán átmeneti villamosenergia-hiánnyal küzdött, a program még jobban kiszélesedett, és azóta már májustól októberig tart.

Azóta a japán kormányzat minden egyes évben megbecsüli, hogy az adott évben hány millió háztartás energiaigényét lehetett megtakarítani, mekkora emisszió maradhatott el, mennyi volt a szumma energia-megtakarítás.

Sőt, új kezdeményezés is indult: a Cool Biz mintájára elindult Warm Biz a téli fűtésen próbált spórolni és pulóverviselésre ösztökélte a japánokat. Ez a program azonban arányaiban már sokkal kevésbé volt látványos.

Mint minden gazdasági intézkedésnek, természetesen a Cool Biznek is voltak kárvallottjai. A japán nyakkendőgyártók és kereskedők 13 éve mondják töretlenül, hogy nyáron nagyon visszaesett a forgalmuk. A program sikeres, de azért mindenkinek nem jöhet be. Ennyi társadalmi veszteség talán elviselhető.