Meglepő lehet, de a dobogó legfelső fokán a medúza áll. Bezzeg szegény pandák vagy szarvasmarhák idejük nagy részében mást sem csinálnak, csak esznek és aztán ezt a tevékenységüket kell kipihenniük.

Persze az „emberállat” sem áll olyan rosszul ebben az összehasonlításban, hiszen kevés időt kell étkezésre fordítanunk. Mindazonáltal mi vagyunk a legnagyobb csalók a versenyben!

Vajon érthető a címben feltett kérdés: melyik állat gazdálkodik a legjobban az energiával? Egyáltalán mit tekintünk az energia-felhasználás végső céljának? Az életben maradást, vagy valamilyen helyváltoztatást? Vagy ennél magasztosabb célokat? Fontos tisztázni a megközelítést, hiszen teljesen más eredményre juthatunk. Számít az időtartam is. Egy téli álmot alvó medve, hibernált béka, esetleg egy akár fél évig is passzív denevér energiabevitele nulla, mégis életben marad. Igaz, azt már nem mondhatjuk, hogy az energia-felhasználása is nulla, hiszen korábban megevett táplálékokat él fel, nagyon takarékosan. Ha pedig adott táv megtételéről beszélgetünk, akkor az a vándorcsiga, amelyik madarak lábán utazik délre megengedett eszközzel él, vagy kizárandó a versenyből? Mi a helyzet a termikekkel vitorlázó madarakkal? Vagy csak az önerő számítson? Az abszolút távolság legyen a mérvadó, vagy a testmérethez viszonyított? Miként hasonlítsuk az állatokhoz az embert?

A felmerülő kérdésekből jól látszik, hogy nem lehet abszolút összesített rangsort felállítani, hiszen több szempont szerint vizsgálható a hatékonyság. Ennek megfelelőn inkább figyelemreméltó rekordereket érdemes kiemelni és azok stratégiáját górcső alá venni.

Mozgás tekintetében a leghatékonyabb energiafelhasználású állat alighanem a medúza. Egészen megdöbbentő módon a medúza nem meglevő áramlatokat, hullámokat használ fel, hanem maga generálja azokat, a mozgásához mégis alig használ fel energiát.

Az egységnyi mozgáshoz szükséges energia, vagyis az „önszállítási energia” eme tengeri bajnoka háromszor-négyszer hatékonyabban használja fel az energiát, mint az amúgy szintén nagyon ügyes tengeri vagy folyami, állóvízi halak. Utóbbiak is gond nélkül cikáznak, jogosan mondjuk, hogy élnek, mint hal a vízben, de valójában kalóriára van szükségük ehhez. A medúza stratégiája azonban más. Vélhetően mindenki látott már medúzát: valamifajta összehúzódó, elernyedő, önmagát toló, lebegtető mozgást végez. De azt talán kevesebben tudják, hogy ez miért ennyire hatékony haladás. A magyarázat az úgynevezett másodlagos hullámgenerálásban rejlik, a medúza mozgásával olyan áramlatot kelt, amely az eredeti önmozgatást egy kis áramlattal képes gyakorlatilag megkétszerezni.

Persze van, hogy egy kacsa is ráül egy hullámra, vagy egy sirály jól használja ki a légáramlatokat. Igen, ők is teljesen energiamentesen utaznak, de fontos különbség, hogy a medúza a saját mozgásával mindig képes előállítani a neki kedvező hullámmozgást, a kacsa viszont nem tudja megfordítani a Duna folyásirányát. 

Ami az életerőt és az életben maradáshoz szükséges energia hatékony felhasználását illeti, a nagyobb állatok, az emlősök, a hüllők és a madarak között energia-felhasználásban a ritkán evő és alig mozgó krokodilok, a meglepően jó hőháztartású jegesmedvék, a pingvinek és bizonyos óriásteknősfajták érdemelnek említést.

Lássuk, kik azok, akik rengeteg energiát használnak fel, rossz hatékonysággal! Alighanem valami bumfordi, sok energiát kívánó mozgásra gondolnánk, egy lajhár eszeveszett küzdelmére a centiméterekkel, vagy egy víziló vágtatására. Nos, nagyot tévedünk, ugyanis a legrosszabb energia-felhasználók a madarak. Repülni mindenkinek elég energiaigényes feladat, de közülük is a legrosszabb helyzetben a kis kolibri van. Aki megnézi egy videón a kolibri kilassított mozgását, az láthatja, hogy nem kicsi energiát igényel ennek a kis lénynek a felemelkedése, helyben topogása, haladása.

Persze, ha csak önmagában nézzük a kolibri által elfogyasztott napi 4-6 kalóriát, akkor nem tűnik soknak. Azonban testsúlyarányosan és mozgásarányosan az emberre vetítve ugyanezt, napi százötven adag főétkezést kapunk egyenértékesnek!

Testsúlyhoz viszonyított kalória-bevitelben az egész nap rovarokat vagy halakat fogdosó madarak a csúcstartók, de evésre fordított időben a pandák verhetetlenek. Különböző kínai parkokban mentik ezeket a kedves állatokat, és a világ tehetősebb állatkertjeiben is fel- felbukkan egy-egy példány, de valójában ez a faj már rég kihalásra lenne ítélve, azon kevesek egyikeként, akik alanyi jogon is erre a sorsra predesztináltak, nem csak az ember aknamunkájának következményeképpen.

Nem csoda, valóban nem tűnik a legéletképesebb modellnek a napi 14 óra bambuszevés, ami után csak arra marad idő és energia, hogy kipihenje szegény panda az egész napi falatozást. Háziállataink közül a legelő s kérődző marhák életében is hasonlóan nagy szeletet hasít ki a táplálkozás. Nem csoda, hogy egy ilyen rossz hatásfokkal üzemelő lény tömeges túlszaporítása és tenyésztése globális méretekben is káros következményekkel jár, amint arról egyre többször hallani.

És az ember?

Mi, emberek olykor szintén szeretünk sok időt eltölteni a kalória-bevitellel. Ugyanakkor számottevő különbség, hogy mi ezt sajnos már jó dolgunkban tesszük. Ugyanis a valóban szükséges kalória-bevitelt körülbelül napi 20 perc időráfordítással is tudnánk fedezni, egészen egyszerű körülmények között. Sajnos civilizációnk velejárója, hogy rengeteg embernek már éppen az okoz nehézséget, hogy nem bír elég kalóriát felhasználni! Ugyanakkor globálisan nagyon sok embernek gondot okoz az elegendő élelmiszer megszerzése.

Nézzük a nyers önmagunkat! A legtöbb élőlényhez képest mi emberek, ha nem is túl gyorsan, de kitartóan tudunk kevés bevitt kalóriával haladni. Leginkább akkor lepődik meg ezen a hétköznapi ember, mikor testmozgást végez egy konditeremben, vagy kirándul, és aztán okosóráján, vagy valami applikáción ellenőrzi, hogy mennyi kalóriát égetett. És akkor az derül ki, hogy még a reggelijét sem élte fel teljesen!

Lehetünk puhányok, edzetlenek, de genetikai alapjaink mégis az élőlények élvonalába sorolnak minket. A táplálékból merített önerőből végzett fizikai munka tekintetében az ember nagyon is jól áll energiahatékonyságban. Ugyanakkor, amint biciklire pattan, mindenkit felülmúl. Bringás túrázók, vagy Balatont körbetekerők a megmondhatói, hogy egy ilyen szerkezettel mekkora távokat tud legyőzni az ember, eközben saját testsúlyához képest milyen kevés élelem elfogyasztása mellett. Ezzel teljesen fel is rúgva a verseny összes szabályát: a sebességváltó, az alacsony gördülési ellenállású kerék, esetleg az elektromos rásegítés, mind sokkal messzebbre visznek minket. Mozgásunkat segítik a liftek, autók, repülőgépek, az életben maradásunk pedig sokkal könnyebb a fűtés, a főzés, az élelmiszeripar és a mezőgazdaság révén. Ugyanakkor, amint azt kell mérlegre tenni, hogy ezen javak és eszközök rendelkezésre állása milyen energiákat emészt fel addig, míg végül a fogyasztói céljainkat kielégíti, a tudósok máris összevesznek. Ugyanis töméntelen tényezőt kellene számszerűsíteni: javaink és eszközeink termelése, legyártása, karbantartása, feldolgozása, üzemeltetése, nem beszélve magának az üzemanyagnak a keletkezéséről és előállításáról, mind önmagában is energiaigényes. Egyik megközelítés szerint a méretgazdaságosság, a tömegtermelés sokkal hatékonyabb, mint ha egyedileg kellene mindent véghezvinnünk. Más megközelítés szerint minden ilyen cselekmény vagy az embert vagy a természetet zsákmányolja ki abszolút értelemben, és legfeljebb csak törekedni tudunk arra, hogy ezt a kárt és sérelmet minimalizáljuk, vagy helyreállítsuk, úgymond fenntartható módon végezve tevékenységeinket.

Egy dologban feltétlenül fölötte állunk állatvilágbéli versenytársainknak: fogyasztásunkat, energiafelhasználásunkat, és a kapcsolódó nyersanyagigényünket mi emberek meg tudjuk tervezni, össze tudjuk hangolni, szükség esetén vissza tudjuk fogni. Nem csupán ösztöneink irányítanak minket. Megvan bennünk az előrelátás képessége, és nem csak genetikusan lehetünk képesek tartalékolni, mint egy teve, pingvin vagy barnamedve, hanem józan ésszel belátható távolabbi kockázatok is energiagazdálkodásunk átgondolására ösztönözhetnek minket. A következő évek bizonyosan próbára fognak tenni mindannyiunkat, és nem választhatjuk a pandák stratégiáját: nem lesznek gondozóink, akik ellássanak minket minden földi jóval, hogy hódolhassunk a semmittevésnek.