Sokan ellentmondásosnak tartják a németek zöldenergia-politikáját? Akkor példálózzunk inkább a svéddel. Az igazi eminensek északon élnek: határidő előtt elkészültek a leckével, úgy, hogy közben szorgalmira is jelentkeztek.
„Szép dolog a szél- és a napenergia, de mára a németek is megbánták!” – nagyjából ez a tévhit uralja a magyar sajtót a megújuló energiaforrások németországi fejlődése kapcsán. Ilyenkor nagy kedvvel hivatkoznak a kritikusok a túlpörgetett támogatásokra, az atomerőművek kivezetése nyomán átmenetileg újra teret hódító szénerőművekre, az adófizetői terhek növekedésére, a szomszédos államokban fejtörést okozó időszakos túltermelésre.
Noha valóban vannak a folyamatnak finomhangolásra érett pontjai, alapvető célkitűzéseiben azért üdvözlendő: egy olyan termelési eljárás felfuttatását valósították meg, ami vitathatatlanul hozzájárult az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez, az összes elektromos energia fogyasztásának szinten tartásához. Másfél évtized alatt megötszörözték a megújulók által termelt energiát, újra innovatív és progresszív lett az energiaszektor, komplett vertikum épült a megújuló iparágra, valamint az energiahatékonysági és egyéb kapcsolódó projektekre.
Számos egyéb ország is komoly fejlődési pályát futott be. Közülük is kiemelendő a svéd modell. Nemrégiben látott napvilágot a hír, hogy a 2030-ra elérni tervezett vállalásukat már ebben az évben teljesítik. Még 2012-ben vállalták ugyanis, hogy jelentősen növelik a megújulókból létrejövő elektromos áram mennyiségét. Ehhez 2017-ben hozzáadtak önként még egy adagot, kitolva a vállalási határidőt 2030-ra. A piaci reakciók azonban túlszárnyalták a várakozásokat, így már 2018-ra teljesülhet a megújulós elhatározás.
3681-nél járnak, ami az országban felállított szélturbinák számát illeti, és ez csak egy része a kapacitásoknak: minden hulladékukat újrahasznosítják, és immár más országok hulladékát is átveszik a szemétégetőkhöz. Legújabb elképzelésük, hogy 2045-re nullára csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátását, ami azt is jelenti, hogy maga az energiaszektor valójában negatív kibocsátást valósítana meg.
De mi a titok? Nézzük, nagyon leegyszerűsítve a sarokpontjait a sikeres vállalásnak.
- A programalkotás, az elköteleződés politikai oldalaktól függetlenül aktív és erős, a társadalom széleskörű támogatását élvezi a program. Az egészséges veszélyérzet, a racionális mértékű fenyegetettség összefogást eredményez. Az idén nyáron tapasztalt rekordmeleg bizonyára tovább fogja erősíteni a klímaváltozás elleni harcban való eltökéltségüket.
- Nemzetközi versenyként fogják fel a dolgot, ki akarnak tűnni a nemzetek sorából. Az ENSZ célkitűzéseit, az EU csúcsokon aláírt egyezményeket, vagy más nemzetközi vállalásokat nagyon komolyan veszik.
- A vállalás és a program is komplex, számos szektor bevonásával valósul meg. A küldetésből levezetett részcélok éppen úgy jelen vannak a szociális ellátásokban, a társadalmi szemléletformálásban, mint a gazdaságfejlesztésben, az agrárstratégiában, a kereskedelempolitikában. Könnyen belátható, hogy sokkal nagyobb lendületet kaphat a zöldítés, ha felvevőpiacnak rögtön ott van a közintézmények energiahatékonysági programja, vagy éppen a lakossági távhőszolgáltatási fejlesztések. A hulladék-újrahasznosítási program is gördülékenyebb, ha kiegészül egy társadalmi edukációval, ami nem csak arra terjed ki, hogy milyen színű kukába mit dobj, hanem ugyanúgy része a „hol vásárolj”, a „mibe csomagold”, és a „próbáld megjavítani mielőtt eldobnád” kérdéskörök is. Minden mindennel összefügg, a szinergiákat ezerrel igyekeznek kihasználni. Ha egy város a faiparáról híres, akkor a fűrészmalmok hulladékára alapozzák a városi közintézmények távfűtését vagy a közösségi közlekedéshez termelt áramot. Míg mások az áradások és esőzések ellen gátakkal, csatornarendszerekkel és más, kizárólag állami infrastrukturális beruházásokkal küzdenének, addig bizonyos svéd városok a zöld háztető programmal válaszolnak rá: a növénytakaró ugyanis hatásosan köti és lassítja a csapadékáramlást, valamint tisztítja a levegőt, és javítja a hőérzetet.
- Kizárólag közgazdasági értelemben is racionális mechanizmusokra támaszkodnak. Számukra a fenntarthatóság nem kényszerű lemondás, kényelmetlenség, vagy éppen elvárt önmegtartóztatás, hanem piaci lehetőség és – ha kell – törvényi kötelezettség. A környezetvédelmi vállalások teljesítését nem versenyhátrányként, hanem innovációs hozzáadott értékként tekintik. Nem restek az ösztönzők alkalmazásában, vagy az externáliák számszerűsítésében, azzal a céllal, hogy valódi változást generáljanak, és ne kelljen csak a jószándékra hagyatkozniuk. A napokban büntettek meg egy svéd férfit, mert grillpartit rendezett a kertjében, noha a különös hőség miatt tűzgyújtási tilalom van a déli tartományban. Végül maga sem vitatta a szabálysértést, és 2000 dollárnak (vagyis több mint félmillió forintnak!) megfelelő összegben egyezett ki az önkormányzattal.
- Nem irigyek a sikereikre, hanem hasznot húznak belőle: az elért eredményeiket azonnal „termékké” fejlesztik, ami természetszerűen javítja a megtérülést. A drága pénzen kifejlesztett, lokálisan sikeres programokat azonnal exportálják, ami plusz bevétel a szakértő szolgáltatóknak, vállalkozóknak. Jelenleg a svédek klímaügyi és energetikai programjainak egyik legélénkebb exportterepe Afrika. Ki gondolná, hogy az afrikaiak majd pont a svédektől kérnek tanácsot, hogy mit kell tenni a hőség ellen…
Aki azt hiszi, hogy mindez a változás csak jelentős állampolgári terheken keresztül valósítható meg, annak beszédes lehet ez az ábra. A lakossági villanyárak egyáltalán nem szálltak el, miközben kizöldült a szektor.
Érdemes lenne az egész világnak figyelnie a példára, van mit ellesni tőlük.
