Az előző blogbejegyzésben arról elmélkedtem, hogy mennyi soft tényezőn múlik, míg kialakul az a társadalmi akarat, ami a környezetvédelem ügyét a lájkok és megosztások színteréről a valódi, változtatni képes cselekvés porondjára tereli. Kérdés, hogy ott hogyan hozhat eredményt vagy épp meddő marad a felháborodás? Lássuk néhány plasztikus példán keresztül!
Munkahelyi közösségek, baráti társaságok, vagy éppen családok körében ismert megoldás, hogy akinek elhagyja a száját egy káromkodás, az rakjon egy perselybe meghatározott összeget. Van-e ennek visszatartó ereje? Ha alacsony az összeg, akkor nincs. Ha nincs meg a közös megegyezés, hogy tényleg fizetni kelljen, akkor sincs. Ha irreálisan nagy az összeg, akkor az a behajthatóságot és az indokoltságot ássa alá. De egy korrekt ár, és közös megegyezés esetén működik a modell.
A karbonadók világszerte ezen az egyszerű elven működnek, a kibocsátáshoz kapcsolódik egy büntető költség. Megéri jólneveltnek lenni.
Persze akinek pénze van, és temperamentuma, az átkozódik, és közben gond nélkül fizet. Nem valósul meg valódi közjó, még akkor sem, ha szép summa keletkezik a perselymalacban. Hogy az összes káromkodás mértékét csökkentsék, kis jegyeket osztanak ki egymás között a résztvevők. Lehet káromkodni, de be kell adni egy jegyet. Aki elhasználja a sajátját, és nem bír magával, az vehet mástól jegyet. Ha már szétveti a káromkodhatnék, akkor felmegy az ár. Amikor a jegyek elfogynak, igyekszik mindenki szitkozódásmentesen élni.
A karbonkvóták rendszere ezen az elven alapul. Sikerét azonban nagyban befolyásolja, hogy mennyi jegy van kiosztva. Ha induláskor nagyvonalúan osztották ki egymás között a jegyeket a felek, akkor a kvóták értéktelenek maradnak, kvótabőség lép fel, és nem tisztul a közeg.
Érdemes rendre felülvizsgálni az időszak elején szétosztandó kvótákat.
Ki tartja magát a szabályhoz? Mi legyen az összegyűlt pénzzel? Akinek az összegyűlt pénz felhasználásából előnye származik, az elkezdi-e káromkodásra ösztönözni a többieket? Mi számít igazán káromkodásnak? Egy szuszra eldarált cifraságok egynek számítanak, vagy ilyenkor több jegyet keljen leadni? Megannyi kérdés. Már ez jól szemlélteti, hogy a gyakorlatban hamar felmerül sok tisztázandó kérdés. Hát még ha nem csúnya beszédről van szó, hanem az üvegházhatású gázok kibocsátásának megregulázásáról.
Nem véletlen, hogy a klímaegyezmények mellett az ambiciózus kormányok saját hatáskörben is igyekeznek adókkal gátat szabni a káros anyagok termelésének és felhasználásának. Helyi adó a csomagolóanyagokra, a fosszilis üzemanyagra, büntető vámok a nem reciklált műanyagra. A fenti példát folytatva: ha a káromkodóktól behajtott pénzt stresszkezelésre és „harag menedzserre” költjük, ami idővel csökkenti az összesen elhangzó káromkodások számát, akkor hosszú távon jót cselekszünk. Ha azonban nem tudjuk meggyőzni a résztvevőket, hogy a pénz tényleg jó helyre megy, akkor nem lesz konszenzus.
Min múlik, hogy egy környezetvédelmi adóféle elfogadható, és hatásos lesz-e? Közgazdászok és szociológusok kutatásai az alábbi tanulságokat hozták:
- Bukásra vannak ítélve azok a terhek, amelyek mögött csak annyi az indok, hogy „jöjjön létre egy eltérítő hatás”. Ilyenkor a tudósok szerint sokkal valószínűbben bukkannak fel az egész adó mögötti elvet megkérdőjelezők, lásd, klímaváltozás-szkeptikusok. Ha a beszedett pénz visszaosztásra kerül, lakossági támogatások, zöld-beruházások céljára, akkor az elfogadottsága tartós maradhat.
- Azok a kormányok sikeresebbek valóban szignifikáns lépések átvitelére, amelyek nagyobb bizalmat élveznek. Hagyományosan ilyenek az északi országok. Ha a múltban már számos olyan adót vetettek ki, ami a fenti elvnek ellent mondott, és csak költségvetési lyukat tömött be, vagy vész esetén átcsoportosították minden vita nélkül más államháztartási kiadás fedezésére, akkor eleve hendikeppel indul az adott környezetben egy új intézkedés-csomag.
- A környezet védelme céljából kivetett adók elfogadottabbak, ha a teher eloszlik, de a cél koncentrált. Azaz: fizessünk mind, egy konkrét, jól definiálható, megpántlikázott ügyért. Ebből a szempontból a mindenki által használt, és igazából különösebb nehézség nélkül helyettesíthető szívószálak, zacskók, palackok adóztatása jó kiindulópont lehet.
- Fontos, hogy egy-egy új adó, vagy extra teher illeszkedjen egy komplex, eredménnyel kecsegtető tervbe: ideális, ha a beszedett pénz olyan módon kerül befektetésbe, ami segít az adóztatott termék vagy szolgáltatás további eliminálását, és ezáltal kilátás van arra, hogy az adó idővel okafogyottá válik, tehát előre definiáltan átmeneti. Legyen multiplikatív a hatás: ha a káromkodók befizetéséből alkalmazott szakember kigyógyítja a renitenseket, idővel eltűnik a probléma, és adóztatni sem kell.
Természetesen senki sem önmaga ellensége. Ne azért vessünk ki adót a plasztikra, hogy rosszabbul járjunk. A mögöttes motiváció az, hogy megvalósuljon egy eltérítő hatás, de a sikerét mégis az garantálja, ha a beszedett pénz konkrétan olyan célra hasznosul, amivel mindenki egyetért, és ami még távolabb terel minket a nem kívánatos anyagoktól.